The Niagara Project

Az egészségbiztosítási téma nemcsak két bejegyzést érdemelne meg. Bármennyire kaptam bele ebbe is, abba is, az egészségügyet már csak kényszerpálya (elérhető munkahely) miatt és némi laikus érdeklőssel szemlélem. Pedig nagy biznisz: az Egyesült Államok az ország GDP-jének 16%-át – évi 2300 milliárd dollár – fordítja az egészségügyre. A rendszer egy állampolgárra számítva pedig kétszer annyiba kerül – évi 7400 dollár per fő -, mint az Európai Unió élvonalában lévő német vagy francia és költségei egyre csak emelkednek. Karrierlehetőség is akad, a TOP 50 legjobb amerikai munkahely listáján az első ötből kettő egészségügyi asszisztensi állás.

Az Obama-adminisztráció nagy PR-ral fogott neki a költséges, eddig 455 milliárd dolláros költségvetési rekordhiányt produkáló és 47 millió állampolgárt nem biztosító rendszer átszabásának. Szép szavakból nem volt hiány, az Elnök csúcsklinikákat látogatott, mindenkire kiterjedő, olcsó egészségbiztosítást vízionált - a szegény, állami welfare-en (kb. szociális juttatás) lévő tömegek könnyes szemmel éljeneztek, a közterhek javát viselő középosztály viszont berzenkedik, tudják már, hogy a nem-biztosítottak juttatásait is állnia kell valakinek, a project nem hivatalos neve Obamacare lett.

Ez a videó a republikánus ellenkampány szüleménye, az ellenzéki fegyvertár a rémtörténetektől a tömegtüntetésekig terjed. Kanada, Anglia példájával fenyegetőznek a reformot ellenzők, megtalálják az állami biztosítórendszer áldozatait, akiknek éveket kell várniuk egy-egy komolyabb kezelésre (ismerős a saját házunk tájáról is, ugye?). Minőség vs. mennyiség - erről a csatáról van szó, alacsony szintű ellátást mindenkinek vagy magas szintű ellátást keveseknek. Amerika most az állami modell felé mozdul, Európa egyes részei pedig a magánbiztosítók irányába. Valószínűleg sem a ló, sem a szamár, hanem az öszvér-típus lenne a nyerő, ha egyáltalán működőképes módon lehetséges az olyan.

Addig marad a kiegyensúlyozott életmód, egészséges táplálkozás, elegendő alvás, mozgás és stressz-menedzsment. Mindenki másképp küszködik.

Meglátogatott a Fogtündér. Igaz, kicsit erőszakosabban, mint gyerekkoromban és jobb szerettem volna, ha nem találkozunk, de a fájdalom és a gyulladásoktól való félelem hatására befeküdtem abba a bizonyos székbe és mivel a szakértő szerint úgy tűnt, nincs jobb megoldás, átestem életem első foghúzásán, ami nem a fájdalom, hanem az első mivolta következtében marad emlékezetes.

Mert minden első dolog - szerelem, utazás, diploma satöbbi - milyensége maradandó, megharározó élmény. Ahogy az érzéstelenítés után a fogó ráharap a fogra, majd elkezdődik a "hintázás", előre-hátra, jobbra-balra feszegetve keresi az orvos hol válik el legkönnyebben hús a csonttól, csont a csonttól. És aztán egy ponton enged a fog, szabadul a gyökér, megtelik vérrel, gyulladáskor gennyel is a felszabadult kráter. Rágófogak esetében néha bennmarad a gyökér, ilyenkor segít a fúró, aztán a kisebb darabokat már könnyű eltávolítani.

Amerikai tartózkodásom alatt közelebb kerültem az egészségügyhöz, nem pusztán ennek a kezelésnek kapcsán, hanem mert májustól egy magyar származású buffalói szemorvos irodájában dolgozom. A munkám egyrészt technikusi: egy OCT nevű gép kezelése, ez a technológia arra képes, hogy keresztmetszeti képeket csináljon a retináról, annak is egy különleges részéről, a makuláról. Ugyanis, az időskori makula degeneráció (egy videó az AMD-ről itt) sok öregedő embert súlyt, akik így szépen lassan elvesztik látásukat. A gép által készített képeken a hozzáértő orvos (és technikus) fel tudja fedezni az AMD jeleit és időben elindulhat a kezelés.

(Egészséges szem képe és amit egy AMD-ben szenvedő lát. A központi látás tűnik el.)

Ennek leghatékonyabb formája az injekció. Közvetlenül oda kell adni, ahol a betegség kialakul, igen, egyenesen a szembe. Mindamellett, a létező gyógyszerekkel maximum megállítani lehet az elváltozást, visszafordítani nem, mégis nagyon sokan választják a szeminjekciót, mint hogy elveszítsék a látásukat. És ez a munkám második területe: segítkezni a doktornak az injekció beadásakor: injekció előkészítése, szemterpesz behelyezése, páciens fejének rögzítése, szemcseppek adagolása, fertőtlenítés, "takarítás". Én, aki hajdan attól elmenekültem, ha ki kellett szedni valakinek a szeméből a biciklizés közben belehalt minirovart, most tágra nyitva tartom a látószerveket, figyelem, ahogy az orvos gyorsan és hatékonyan néhány mikromiliméterre a pupillától beadja az injekciót. Hát, van a Magasságbelinek humora, az biztos...

És munkám harmadik része adminisztráció. Napi riportok, páciensek aktái, adatai, biztosítások ellenőrzése, valamint az injekciók rendelése. Belekóstolok a híres-hírhedt amerikai egészségbiztosítási rendszerbe de minden bizonnyal csak a felszínét nyalogatom. Az biztos, hogy rengeteg pénz van benne. A magánbiztosítók, jogszabályok, állami rendeletek (számomra) átláthatatlan rendszerében nagy összegek mozognak ide-oda, elég bármelyik gyógyszer vagy orvosi kezelés végszámlájára rápillantani. Vizitdíj mindenhol van és átlagosan $20-30 (4-6000 Ft), egy foggyökérkezelés $1000 (200.000 Ft) is könnyen lehet. Kórházi napidíjak $200-tól (40.000 Ft) kezdődnek, ezért éri meg az utasbiztosító cégeknek inkább hazahozni a pácienst, mint állni a horribilis összegeket.

Egy-egy löket injekció, amivel az AMD-t kezeljük, ampullánként $900-1300 (180-260.000 Ft) között mozog. Ez 30 milliliteres fiolában érkezik, amiből 25-öt kinyomok a semmibe, a maradék 5 ml kerül felhasználásra. A biztonság nevében. És ha egyszer elkezdődik a kezelés, valószínűleg a páciens élete végéig folytatni kell, 6-8-12 hetente. Nyilván, az állami Medicare biztosító (ami az időseket biztosítja) áll valamennyit a csillagászati árból, de a maradékra rámegy a tisztes amerikai állampolgár vagy munkáltatója élethosszan havonta becsületesen fizetett egészségkasszája. Sőt.

"Mindjárt szólok valakinek, hogy jöjjön és készítse fel Önt a számla összegére."

Folyt. köv.

...ez az a ház." (Tankcsapda)

Az elektronikai bolt a főbérlőé, aki egy idős magyar úriember, fölötte a szemből bal oldalon bújik meg a rezidenciánk. (941 Tonawanda, 14207 Buffalo, New York) A szobám ablaka nem látszik, mert a másik ház tetejére nyílik, a kilátás nulla, cserébe viszont az ereszben lakó verebek koncertjét élvezhetem.

A lakás maga..., olyan retrós. Azt hiszem, leginkább a '70-es évekre hajazunk, de megvan minden, ami kell, nincs ok panaszra. Takarítani lehetne rendszeresebben, azonban három fiútól, a 20 éves műanyag konyhai PVC-től, egy '80-as években legyártott porszívótól csodát senki nem várjon - mindamellett, a tapasztalat szerint, egy alapos felmosás sokat segít.

A környék lehetne jobb is, azt hiszem, a buffalói átlag alatt húzódik meg. Úgy mondják itt, hogy "not the nicest neighborhood", kábé hogy nem a legkedvesebb a szomszédság. Sok kedvességet valóban nem tapasztaltam, inkább azt mondanám, érdekes. Például, végigmenni a Tonawanda utcán délután, különösen, ha szép az idő. Bőrszínek, korok, egészségi állapotok teljes garmadája figyelhető meg, latinó, fekete, sárga és fehér (plusz ezek keveréke) emberek járnak a dolguk után, de még inkább dumálnak, vagy a közeli Riverside Parkban ütik agyon az időt.

Kilátás a nappaliból a Riverside Parkra. Itt még hó takará el...

A parkban egyébként rendszeresen megfigyelhetők mókusok, varjak, sirályok és kanadai ludak az ugyancsak itt baseball-ozó, kosarazó, játszóterező embergyerekek mellett.

Közös jellemzőjük az itt lakóknak az alacsony életszínvonal. Régebben szép környék volt ez, a nosztalgiázók emlékei szerint a mesterségesen ide-be-telepített "olyan-féle emberek" elűzték innen a "tisztességesekeket". Ki tudja már, mi volt előbb, az emi- vagy az immigráció, mindenesetre, tény hogy mára a magyaroknak, olaszoknak, fehér amerikaiknak csak hírmondója maradt. Pl. a Magyar Ház néhány sarokra tőlünk.

Ha erre jársz, ugorj be, a hűtő soha nem üres, a nappali elég nagy, matrac is van.

A Tonawanda street valamikor magyar környék volt, állítólag a buszokon sem volt ritka a magyar szó. Mára a latinók, feketék vannak túlnyomó többségben, a város szegény részei közé tartozik. De a Magyar Ház még áll és van közösségi élet. A március 15-i ünnepséget a közeli Riverside Parkban kezdtük, ahol az egyik diáktársam megkoszorúzta a Petőfi-szobrot és mondott egy kis beszédet. A délutáni megemlékezéshez a magyar egyetemisták népdalcsokorral, némi hegedűszóval, a'la Vivaldi és az én ünnepi beszédemmel járultak hozzá. Íme, ez utóbbi szövege.

„Aki nem emlékszik, az felejt, és aki felejt, annak nincs jövője.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves ünneplő magyarok!

Először is, szeretném kifejezni köszönetemet, hogy az egyik legszebb nemzeti ünnepünk alkalmával, néhány gondolatot megoszthatok önökkel itt, Buffalóban, a Magyar Házban. Engedjék meg azonban, hogy ne azonnal az 1848. március 15-i eseményekre emlékezve kezdjem a beszédet, - sor kerül majd arra is.

1852. február 12-én Kossuth Lajos Columbusban, Ohio törvényhozó testülete előtt mondott beszédében a demokrácia fogalmát így értelmezte: „Mindent a népért és minden a nép által. Semmit a népről a nép mellőzésével. Ez a demokrácia, ez korunk szellemének uralkodó irányzata.” Angolul így szól: „all for the people and all by the people."

(Kossuth fogadása New Yorkban.)

Egy bő évtizeddel később 1863. november 19-én Abraham Lincoln a következőképpen beszélt a háborút lezáró gettysburg-i csatában meghalt katonák sírja fölött. „Magunkat kell itt ama nagy feladatnak szentelnünk, amely előttünk áll, e dicső halottak példája növelje meg ragaszkodásunkat azon ügyhöz, amelyért ők mindent feláldoztak, határozzuk el ünnepélyesen, hogy nem haltak meg hiába, hogy e nemzet Isten segedelmével újjá fog születni a szabadságban, s hogy a nép kormányzata, a nép által és népért létrejött kormányzat nem fog eltűnni a Föld színéről.

Az utóbbi mondat - government of the people… by the people… for the people… shall not perish from the earth - az, amelyet Abraham Lincoln Kossuthtól hallott és – minden bizonnyal – ez inspirálta a gettysburgi temetési beszédének híres fordulatát.

2008. november 7-én Barack Obama chicagói győzelmét kihirdető beszédének így szól egy részlete: „Hatalmas erőforrásunk volt a több milliónyi amerikai önkéntes kampánymunkás, akik képesek voltak remek szervezőkészségükkel bebizonyítani, hogy több mint kétszáz év után mégsem halt ki világból a „the government of the people, by the people, and for the people” fogalma”. A gondolat visszautal Lincolnra, rajta keresztül pedig Kossuthra: a nép kormánya, a nép által választva, a nép érdekében.

Gondoljunk bele egy kicsit! A 1848-49-es magyar forradalom szellemi vívmányai mai napig jelen vannak és hatnak a világ gazdasági-katonai értelemben első számú országának vezetőjére, Amerika alapértékei meglepő hasonlóságot mutatnak azokkal, amelyeket a márciusi események alkalmával a pesti ifjúság az utcára vitt, és amelyek nevében felvette a harcot a Habsburgokkal és később az orosz birodalommal.
Nézzünk vissza egy pillanatra ezekre a meghatározó eseményekre, arra a szerdai napra 1848. március 15-ére. Petőfi Sándort hívjuk segítségül az emlékezéshez, aki így ír a naplójában:

„A Pilvax kávéházban előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról társaimnak. Ők beleegyeztek, proklamációt szerkesztettek. Már indulófélben voltunk, amikor azt kérdém, micsoda nap van ma?
- Szerda - felelt egyik.
- Szerencsés nap - mondám -, szerdán házasodtam meg!
Azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjuságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.

Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proklamációt és én elmondtam a nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a szemináriumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. A szeminárium csarnokában elénk állott egy professzor, és ezt mondta nagy pátosszal:
- Urak, a törvény nevében...
Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek.... Jókai ismét fölolvasta a proklamációt s a tizenkét pontot s énvelem elszavaltatták a nemzeti dalt. Fanatikus lelkesedéssel fogadták, s a refrénben előjövő „esküszünk”-öt mindannyiszor végigharsogta az egész sereg, mely a téren állt.

Délután három órára gyülést hirdettünk a muzeum térre. A szakadó eső dacára mintegy 10 000 ember gyült a muzeum elé, honnan közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magukénak vallják a polgárok is és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyilt, s megtelt a néppel először. Óriási kitörése a lelkesedésnek! ... Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön... körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arcot sem láttam ... minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!

Ez volt március 15-ke. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben. Tekintve annak, ami volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyereknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.”

Eddig az idézet a naplóbejegyzésből. Április 10-én Pozsonyba érkezik maga a király, hogy a szentesített 1848-as törvényeket kihirdesse s egyben az utolsó rendi országgyűlést berekessze. Az új törvények lényegükben megadták majdnem mindazt, amiért előtte a magyar értelmiség 20 évig küzdött. Magyarország tehát nem egészen egy hónap alatt minden vérontás nélkül megnyerte „forradalmát" — nem egy független magyar respublika felállítását ugyan, amiről Petőfi (és titokban Kossuth) álmodozott, de kivívta magának az elemi alapjogokat egy szuverén állam felállításához.

Sajnálatos módon a magunkra hagyottság lett a vesztünk ebben a forradalomban, ahogyan történt a Rákóczi-szabadságharc és az 1956-os forradalom esetében is.

Erről így ír Petőfi:

Már minékünk ellenségünk
Egész világ, látom én;
Szegény magyar, be magad vagy
Ezen a föld kerekén!

No de semmi, jó az isten,
Ugy lesz, ahogy lenni kell;
Hagyjanak el! csak magunkat
Mi magunk ne hagyjuk el.

És mi nem hagyjuk magunkat,
Mig lesz egy kéz és egy kard;

A kezdeti sikerek után jöttek a kudarcok: a nemzetiségek a magyarok ellen fordultak, a katonaság egy része nem állt a forradalmárok pártjára, a bécsi udvar manőverezése megosztotta a felkelőket, végül az oroszok behívásával a hősiesen harcoló magyar huszárok serege harapófogóba került. Végül, 1849. augusztus 13-án Világosnál Görgey Artúr letette a fegyvert, a Habsburgok felé utolsó döfésként, nem az osztrákok, hanem az oroszok előtt.

A forradalom bár elbukott, de idővel az eszmék megtermékenyítő módon hatottak magára az Osztrák-Magyar Monarchiára, amely a kiegyezés után egyike lett Európa legerősebb, legmodernebb birodalmainak és erre a földrészre is, ahogyan látható volt a beszédem elején említett Lincoln és Obama gondolatokban is. A mai napon a magyaroknak küldött üzenetében Obama a magyar történelem egyik mérföldkövének, valamint a szabadságért vívott küzdelem egyik, jelentős fejlődést elindító pillanatának nevezte az 1848-as forradalmat, amelynek öröksége továbbra is ösztönzően hat. E történelmi eseményre visszaemlékezve az amerikai elnök méltatta a két ország közötti barátságot. „Közös értékek és célok mentén a magyarok és amerikaiak rengeteg, kölcsönös érdeklődésre számot tartó ügyben működtek együtt. Nagyra értékeljük a magyar nép felbecsülhetetlen értékű hozzájárulását a válságok megoldásához szerte a világban” – áll az üdvözletben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Idén 160. éve, hogy véget ért a forradalom. Már senki sem él, aki mesélni tudna azokról az időkről, de én nem hiszek abban, hogy maga az ünnep pusztán múltidézés, nosztalgia, régi dolgok fölemlegetése. Azt gondolom, hogy kötelességünk és valójában nagy lehetőség is újra forradalmárnak lenni. Ha 1848-ban forradalom kellett, most még inkább forradalom kell. De ezt a forradalmat nem nagy szavakkal, nem kardokkal és szuronyokkal kell megvívni, hanem „lélekben és igazságban” Harcolni az embertelenség, a kiüresedés, a magány és a közösség nélküli lét ellen. Felemelni szavunkat, ahol igazságtalanságot tapasztalunk, jó magyarnak lenni, éljünk akár itt, Amerikában, a Kárpát-medencében vagy bárhol a világon. Most a lélek forradalmát kell vívnunk, ami a gondolkodás megújulását jelenti.

A március 15-i események nem egyetlen ember műve. Petőfi naplórészletében végig ott szerepel a többi forradalmár, ilyen nagy események véghezviteléhez nem lett volna elég hozzá egyedül Petőfi, Jókai vagy akár Kossuth. Közösségben, összefogva tudtak egy rendszert alapjaiban megrengetni, máig ható változásokat beindítani. Az ő példájuk minket is összetartásra, közös munkálkodásra szólít, hiszen mindig vannak olyan értékek, eszmék, amelyek mögé még a pártoskodás, széthúzás felé húzó magyar emberek is be tudnak állni. És közösen, vállat vállnak vetve tenni, dolgozni értük, koruktól, egészségi állapotuktól, politikai nézetüktől, vallási hovatartozásuktól függetlenül. Ha képesek vagyunk így tenni, akkor nyomot hagyhatunk a jelenben, és unokáink, utódaink táplálkozni tudnak majd a rájuk hagyott örökségből.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket, méltó ünneplést kívánok!

Mardi Gras. Fat Tuesday. Húshagyókedd. Az utolsó ereszd-el-a-hajam buli Nagyböjt előtt és mint minden olyan dolog, amiben benne van az vég-érzet, a csakazértis akarása, ez a legnagyobb.

New Orleans erről híres igazán, itt a leggrandiózusabb a díszlet és a legautentikusabbak a bóvli nyakláncok, amelyet kilószám pakolnak magukra a karneváli menetben önfeledten táncoló részvevők és a bámészkodó, fényképező, helyben toporgó nézősereg. Így olvastam egy könyvben, talán egy év múlva megnézem?! Buffalónak csak gyönge másolat maradt, a klubbok "special" partit hirdetnek, a tévébemondók műanyag gyöngysort akasztanak egymák nyakába.

És, óh mennyire fontos az időzítés! Aznap este Barack Obama az amerikai kongresszus előtt beszélt 52 percig a székbe szögezve 52 millió amerikait. Ismertette a gazdaságélénkítő csomagot, biztatta a népet, segítséget ígért a válságban bajbajutottaknak és szembesített: az eddigi gazdasági és politikai felelőtlenségnek vége, az USA számára eljött a “számvetés napja.”

A beszéd aktuálpolitikai és egyéb összefüggéseinek elemzéséhez még nem tudok eleget, mindenesetre, magyar szemmel nézve, maga az esemény körítése nagyon furcsa, már-már szürreális élmény volt. A beszéd előtt, a közjogi méltóságok bevonulása után megjelent az elnök is egy popsztárhoz illő bevonulóval, megszámlálhatatlan kézfogással és "how R U?"-val, folyamatos tapstól kísérve. Beszéd közben átlag 6 percenként állt fel mindenki, hogy felállva, tapsviharral köszöntsön egy-egy bejelentést, hatásosabb mondatot. Tiszta show-műsor, ezt még szoknom kell.

Ash Wednesday. Hamvazószerda. A Nagyböjt kezdete, a bűnbánat, megtisztulás, újrakezdés ideje. Az áldozaté. A számvetésé, ahogy az elnök mondta - nem véletlen, miért éppen aznap hangzott el a a beszéd.

A Niagara University-n jutottam el misére, a templom tele volt. Otthon megszoktam, hogy a tempomból kilépéskor automatikusan letörlöm - hiszen kilépek az ellenséges világba - a hamukeresztet, amit a szertartás végén a pap ("Emlékezzél ember, porból vagy és porrá leszel!") a homlokomra ken. Itt nem úgy van az! A diákok, sőt tanárok, büszkén járkálnak egész nap hamus fejjel, mint valami modern Jóbok, bár ez ugye nem is kellene, hogy furcsa legyen egy katolikus magánegyetemen, mégis meglepett. A saját eltussoló reakcióm negatívan, a diákság példája pozitívan.

A Nagyböjtöt most így kezdem el: "Fel hát, mondjunk sok szabad dologra nemet, hogy legyen erőnk igent mondani mindig az Isten akaratára!" (Gyulay Endre)

Emlékezetes egyetemi éveim alatt sok energiát és időt áldoztam egy közösségre. Ha valakire (jelen esetben inkább egy eszmére) odaszánjuk az időt és az energiát, magyarán áldozunk érte, az nemcsak szépen lassan megszelídül, hanem mi magunk is változunk közben. És  legjobb az egészben, hogy észre sem vesszük, csak amikor ott kell őt hagyni.

Ez a közösség a Miskolci Katolikus Egyetemi Lelkészség (MIKELL). A hét év alatt, amit intenzíven bekapcsolódva töltöttem, aktívan közreműködtem a megszületésében, növekedésében és virágzásában. Voltam titkár az irodában két évig és elbúcsúztam már tőlük kétszer, amikor néhány hónapra Törökországba, illetve Angliába mentem.

Miskolcon az egyetemi lelkészség az ország többi felsőoktatási intézményében jelenlévő hasonló szervezetéhez képest későn rajtolt, részben köszönhető ez az ex-ex-Rákosi Mátyás Nehézipari és Műszaki Egyetem és az Acélváros ateista ideológiával átitatott múltjának. Persze, földalatti mozgalmak voltak, néhány vallásos fiatal (tanár) találkozott itt-ott. A rendszerváltás után nem sokkal a Miskolcon gimnáziumot beindító jezsuiták vállalták fel az egyetemisták lelkigondozását, nekik köszönhető (név szerint, konkrétan említve azt, aki a legtöbbet tette az iroda kialakításáért és a közösségi életért: P. Hess István SJ), hogy ma szervezett formában, sőt mi több, felekezetközi térben történik a közösségtervezés. A felekezetköziség (ökumenizmus, bár az általam használt magyar szó nem fedi a valódi jelentést) leginkább egy közös irodában és néhány programban valósul meg, ezen túl a MIKELL éli saját, intezív életét.

Ami szerintem a MIKELL-t sikeressé tette, ugyanis 2-3 év alatt megtízszereződött a létszám, azok a közösségi programok és a nyitottság. A vallás, Isten, hit dolgai iránt kicsit is érdeklődő egyetemistának legnagyobb gondja az, hogy nem tud valódi barátokat találni a bulizós, időleges alkoholizmus jeleit felmutató diáktársai között. Ezért szükség van a szabadidő értelmes és minőségi eltöltését biztosító programokra, amiken lehet ismerkedni, eszmét cserélni. A kezdeti 3-4 ember, akik között én is ott voltam, képes volt bevonzani néhányat, akik aztán nem voltak restek hívni társaikat, és így tovább, és így tovább. Amennyiben a ma már kiscsoportokba és különféle állandó programok köré felépített szervezett (intézményesített) közösség képes ugyanezt megtenni és megújulni, virágzó és hosszú jövő vár a MIKELL-re. Azért fontos az új emberek bevonása, mert az egyetemista lét meglehetősen átmeneti állapot, 4-5 év alatt kikopnak az emberek vagy más formát kezd ölteni a közösség az egyre növekvő számú dolgozó jelenlétével.

Azt gondolom, társadalmi és egyházi vonatkozásban is az ilyen jellegű közösségek kialakításának van értelme, az tulajdonképpen mindegy, mi köré szerveződik.

Megszámolni sem tudnám, hány programban vettem részt résztvevőként vagy szervezőként. Mély kapcsolataim alakultak ki, amikben nagyon sokat kaptam és adtam is. Lépteimet Isten felé irányította a többiek keresése, példája.

Ahogy feljebb írtam, ez a harmadik búcsúzás, az utolsó, mert Amerika nem Törökország, nem Anglia és nem pár hónapra szól. Úgy érzem, túl közel mentem hozzájuk, néhány emberhez különösen. A "lelki" közelséghez nem jár fizikaival és a meglévő kommunikációs csatornák most túl fájdalmas üzeneteket közvetítenek, érzékenyen reagálok minden rezdülésükre. Van úgy, hogy a fájdalmat, feszültséget el kell viselni mert nem lehet vele semmit kezdeni és később kiderül, mennyit is tanultunk általa, van viszont, hogy a fájdalom sebet jelez, amivel foglalkozni kell.

Nem halálozott el a MIKELL-én kapcsolat. Csak új fázisba lépett, ehhez kell néhány petite mort, ami nemcsak azt jelenti, amit a Wikipédia ír, hanem az alvásra-álomra is használják, hiszen öntudatlanul, kiszolgáltatottan fekszünk, ahogy halálunkban fogunk. Nekem mostanában rossz álmaim vannak, nyugtalanul alszom és merek remélni némi javulást ettől a búcsúzás-aktustól. Most új lehetőségek közé kerültem, amikből, ha gyümölcsöt hoznak, a MIKELL-nek is szeretettel adok, hiszen "öregdiákként" (vagy Barátokként, ahogy a már említett István próbálja keretbe fogni az egyetemről-városról már elballagottakat) is megvannak azok a területek, ahol szépen lehet tevékenykedni.

A közösség felé érzett szerelmem és elköteleződésem jele a kék hegymászókötél a kezemen, amit sok MIKELL-tag is visel. Emlékeztet rájuk, mindaddig amíg van jelentése és amíg erőt meríthetek az általa jelképezett közösségből, élményekből, érzelmekből, emlékekből.

És most túl nehéz a kezem. Nem enged előrefelé, Miskolcon tart, már-már éget, mint Frodót az Egy Gyűrű. Holott új dolgok várnak rám, amiknek kell a hely. Empatikus természetem sokáig elidőzik egy-egy érzelmen, belemélyül egy-egy benyomásba, személybe és csak szelíd erőszakkal fejthető le tőle. "And so it goes."

Itt az új kezdet. Amerikában, Buffalóban, a CTP-s közösség tagjaként, a Niagara University egyetemistájaként. És köszönöm Neked MIKELL, soha nem fogom elfelejteni Neked, amit kaptam és amit adtam. Mert nélkülük nem lennék az, aki most vagyok, nem lennék itt, ahol vagyok. Nyáron, remélem, találkozunk, addig pedig legyetek élesztő a tésztában, lámpás a tartón, hegyre épült város. Sokasodjatok, épüljetek, adjátok oda magatokat másoknak, legyetek vidámak, szerelmesek, alapítsatok családot és éljetek aszerint, amit kaptatok Istentől.

Egy hónapja léptem az Államok földjére. Az események láncolata mostanra állt össze egy állapottá: itt vagyok, itt leszek most egy jó darabig, távol (7137,41 km-re a GoogleEarth szerint) az otthontól.

A Budapest-New York járat jó bevezetőnek bizonyult: a 9 órás út során türelmet gyakoroltam, próbáltam összeszedtem a gondolataimat, bár azok legszívesebben még mindig az utolsó otthon töltött hetek eseményei, találkozásai, beszélgetési, ölelései és búcsúcsókjai között jártak volna. A fizikai távolságok azonban megnőttek, a bibliai igazság jegyében - "az új bort új tömlőbe töltik" (Mt 9,17k) - ismerkedtem meg az úton, a NY-i John F. Kennedy reptéren és Buffalóban. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a régi értéktelen volna, a kettőnek mégsem jó egy helyen.

Úgy is fogalmazhatnék, hogy új esélyt kaptam, jobbnak, őszintébbnek, tisztábbnak lenni az Új Világban, de nyilván saját magamtól nem szabadulhatok, bármerre is járok, ezt már megtanultam, voltam eleget itt és ott.

"We are the face of the nation" azaz mi vagyunk a nemzet arca. Ez nem az amerikai országimázs-központ szlogenje, hanem a határőrségé, a hangzatos mondat 72-es betűméretben virított szembe határátlépéskor a New yorki reptéren. És nem hiába. A határátlépés kettő óránkba telt, sebaj, lehetett ismerkedni még magyarokkal a kígyózó sorba. Hogy mennyire nehéz bejutni egy országba, az sok mindent elmond az illető nemzetről. Amerikába bejutni nehéz és hosszadalmas, de nem feltétlenül azért, mert olyan sok mindent kérdeznek az officérek, különösen, ha minden papír hiánytalanul megvan, hanem mert olyan kevesen dolgoznak azon, hogy beléphessünk. Három gép landolt a budapestivel hasonló időszakban (nyilvánvalóan Isztambulból jött az egyik, nem menekülhetek a török szál elől) és csúcsidőben öt határőrt ült üvegkalitkájában. Fénykép, ujjlenyomat, ezek összevetése a nagykövetségen felvettekkel, I-20-as, útlevél, a repülőgépen kitöltött vámnyilatkozat és egy-két kérdés: ezek szükségesen az első igazi amerikai protokollhoz. Eme nemzetközi területen még térerő sincs, csak az levegő jelenlétében különbözik a világűrtől.

Aztán egyszer csak, hipp-hopp, máris Buffalóban találtam magam. A Gondviselésnek és persze a korábban itt járt és/vagy jelenleg is itt tanuló, dolgozó CTP-s diákoknak hála a beilleszkedés, az infók és számomra a szállás, autó égető kérdései kézenfekvő módon oldódtak meg. Talán választhattam volna nehezebb, több kihívással, de több kalanddal, nyereséggel kecsegtető utakat, más nemzetiségű lakótársakat, az egyetememhez közelebbi szálláshelyet, de tudom magamról, hogy szükségem van a nyugodt otthonra, a háttérországra, amelyhez vissza lehet térni, energiát meríteni belőle, megpihenni, amikor kell. Valahogy most nem volt arra szükségem, hogy az "állandó" lakhelyemen is az ismeretlenséggel (értsd: nem-magyar lakótársak) nézzek folyamatosan szembe.

Az eddig eltelt egy hónap ráment a beilleszkedésre. Arra, hogy felvegyem a hétköznapok ritmusát (ami különben még nagyon sokat alakulhat), megszokjam újra a folyamatos angol beszéd megértését, reprodukálását, kialakuljanak a kapcsolattartási szokások az otthoniakkal. És hogyan fogadott Ámerika? Valami Amerika 1-2-vel, amik eddig kimaradtak az életemből, de most újdonsült lakótársaimmal megnéztem, Barack Hussein Obama elnökké kenésével (inauguration - szép szó, eredetileg a madárjóslást jelentette, itt egy érdekes cikk, hogyan lett mégis beiktatás), Super Bowl-al, amiből csak annyi tanulságot vontam le, hogy egyszer majd nekem is szaladnom kell ilyen tojás alakú labdával vagy rávetni magam a labdával szaladóra, mert az olyan amcsi és olyan férfias. És kocsivásárlással, ami felér egy beavatással, hiszen ez - ó, dehogy ez, Ő (a képen nem az enyém van, csak típus- és színazonos) - nekem az első autó itt és valaha az életemben. Amerikában amúgy senki vagy kocsi nélkül, de ez majd még biztosan előkerül.

Ezek az aktusok felértek egy, ha nem is beiktatással, de beavatással. És hogy teljes legyen az öröm, jutott némi Niagara vízesés is - kicsit sötét, kicsit jégpárás, meg nem is látszik a lezúduló víztömeg, de bizonyítja, hogy itt vagyok. És most a jelenlét mindennél fontosabb.

Időközben, búcsút veszek szülővárosomtól. Az alábbi írás a Szécsényi Harangok karácsonyi számában jelent meg, Az én városom rovatban, ahol "szécsényiek vallanak, mesélnek arról, mit jelent nekik lakóhelyük, hogyan kerültek közel hozzá, és miért pont  Szécsényt vallják otthonuknak." Elöljáróban még annyit, hogy az én írásom mellett édesanyámé szerepelt, ugyanerről.

Család és hit. Nagyon röviden megfogalmazva, ezeket kaptam én Szécsénytől. Kezdve a családon, kicsit bővebben: nagyszüleimtől a tisztességes munka  becsületének értékét, szüleimtől a bizalmat, a biztatást  és feltétlen elfogadást. A hit jelképe lehet a szécsényi  templomtorony, ami messziről látszik bármelyik irányból közeledek a város felé. Irányban tart, támpontot ad és vezet.

(A szécsényi templom és kolostor régen)

Szécsényről, mint helységről sokszor az a benyomásom, hogy se nem város, se nem falu. Pontosabban mindkettő, a két településforma határán, azok minden előnyével és hátrányával  együtt. Van széles középréteg, értelmiségiek és megvan az infrastruktúra is, ami várossá és kényelmesé teszi, ugyanakkor az, hogy „mindenki  ismer mindenkit” inkább  egy kistelepülés képét sugallja. Igazság szerint, én gyakorlatilag csak a pozitív vonások hatását élveztem, illetve, amit negatívnak éreztem, mára azért hálás vagyok. A paraszti munkák egy kamasz  számára nem vonzóak, de alázatosságot, a természet szeretetét és sok gyakorlati ismeretet tanítottak.

Élénken élnek bennem gyermekkorom képei: a játszótéren lógó kölyökcsapatunk, a bringázások keresztül-kasul a városon, szánkózás a zsidó temető mellett és még sorolhatnám. Hitem ébredése a családi nevelésen kívül egyértelműen a ferencesekhez köthető. Ők voltak azok, akik arra biztattak, hogy a gimnáziumot Esztergomban végezzem. Ez a lépés vitt el végül is gyermekkorom városától, cserébe egy merőben új látásmódot  kaptam a gimnáziumi évek alatt, plusz élő Istenkapcsolatot. Bár az Istennel kapcsolatos meghatározó élményeim Esztergomban történtek, lelkem földjének előkészítése Szécsényben zajlott, eme táptalaj végül termékeny földnek bizonyult Isten igéi számára.

 (...nem olyan régen)

Szécsénytől való eltávolodásom tehát semmiképpen sem menekülési vágyból vagy kiábrándultságból fakadt, hanem az új, ismeretlen vonzásából, ennek következtében viszont nem alakultak ki azok az erős kapcsolatok, amelyek szülővárosomhoz kötöttek volna. Én nem tudok annyira ragaszkodni Szécsényhez, ahogyan a tősgyökeresen innen származó és itt maradó szüleim. Amikor hazajövök, akkor elsősorban hozzájuk jövök
és nem a városhoz, az lehetne Miskolc, Veszprém vagy New York.
Amit érzek Szécsény felé, az a hála. Nélküle nem  lennék az, aki vagyok. Hordozom magamban az  itt szerzett élményeket, örökségként a látásmódot, üzemanyagként a szeretetet, és bármerre járok, mindig ezt a dimbes-dombos vidéket tekintem szülőföldemnek.

 (...ma.)

Az események sodrásában nehezen szedtem össze magam egy új bejegyzéshez, most jön a pótlás. A legnagyobb hír az, hogy GMAT-eredmény ide vagy oda, az egyetem elfogadta jelentkezésünket. Volt azért némi kérlelés/közbenjárás.

Szükség volt rá, mert bekérték az előző tanulmányaink hivatalos course-by-course fordítását. (Ja, azért a T/1, mert kettecskén megyünk ugyanoda, a leányt talán majd később bemutatom, ha engedi.) Ez a report nem csinál mást, mint a mi elégséges-jó-jeles érdemjegyeinket amerikaiak számára is értelmezhető skálán mutatja, természetesen a az elvégzett kurzusok angol neveivel együtt. Többek között egy WES (World Education Services) nevű szervezet készíti el ezt jó pénzért - 160$ az alapcsomag. Ez hét munkanapba telik nekik, plusz a postázás hozzájuk, aztán tőlük az egyetemre. Persze, esély sem volt arra, hogy ez nekem karácsony előtt készen legyen, részben a Miskolci Egyetem megbízottjának totojázása miatt, az ő részideje a folyamatban két hét volt.

De nem hibáztatom őt, a Tanulmányi Osztálynak rengeteg adminisztrációs munkája van és kevés rá az ember. Ez a benyomásom legalábbis az irodákban fogadó kaotikus kép alapján. Indexek mindenhol, fénymásolatok szanaszét, káosz az asztalokon, hogy lehet egyáltalán ott dolgozni???

Na, de hogy újra felvegyem a fonalat, a küldetés lehetetlenségét látva írtam egy szép emailt az MBA kar vezetőjének, melyben kértem őt, legyenek szívesek kiállítani az I-20-as nyomtatványt. (Ez a dokumentum megérne egy bejegyzést, később lesz is, elég annyi most, hogy kb. meghívólevél...) Soraim, bármilyen jól sikerültek voltak is, kevesek lettek volna a sikerhez, sokkal inkább az éppen kinnt tartózkodó magyar diákok közbenjárásán múlt a dolog. Még számos alkalommal segítettek elintézni dolgokat, átadni az információt, nem is tudom, lehetek-e elég hálás nekik valaha, függetlenül attól hogyan fogok nyilatkozni, miután hazajövök.

És persze hála A GONDVISELÉSnek. Az Odafenn Valónak, aki elrendez mindent a megfelelő rendben.

Elővételezvén a következő bejegyzést, hiszen az I-20 talán a legfontosabb feltétele a diákvízumnak, íme egy jó kis útvonal jelzőtáblája, csak mert a rövidítés ugyanaz, és talán eljutok egyszer arra is.

TOEFL & GMAT - "E kettő kell nekem." Mert az amerikai egyetemnek is. Előbbiről már beszámoltam, utóbbi úgy tűnik, nagyobb falatnak bizonyult, íme a tapasztalat.

A GMAT-ról itt egy magyar cikk, kicsit ósdi, de a lényeg benne van. Ez az átlalános belépő az MBA-képzéskre, amolyan Menedzser-IQ, plusz felsőfokú érettségi angolul, jól mutat az önéletrajzban is, vagyis olyasmi, amire készülni kell. A három rész - szabad fordításban, mert előfordulhatnak angolul nem tudó olvasók is - nyelvtani, számtan, elemző fogalmazás, ezek alkategóriákra oszthatóak úgymint, pl. problémamegoldás, szövegértés, következtetés stb. A vizsga adaptív, a kérdésre adott válasz meghatározza a következőt. Vagyis, ha király vagy, kapsz egy szívatósat, ha béna, akkor valami gyengust. Nyilván, súlyozva van a dolog, az izmos kérdés sokat ér, a könnyű keveset.

Ahogy a TOEFL-nél, a GMAT esetében is megkapja az intézmény az eredményt, küldik annak, amelyiket kiválasztottam. Persze, ha akarom, nem küldik, de akkor én sem tudom meg, milyen lett és a pénzemet sem kapom vissza. Úgyhogy, csak az esetleges szégyentérzetet kellett legyőzni, ez kb. fél percembe került.

És jöjjön két példa a kevésbé zúzós fajtából. (A helyes megoldás nálam található, fórumozva lehet kérdezni. ;)

1. Choose the correct ending of the sentence!

As the British criminologist Radzinowiez maintains, the harsher the penalties formally required by statute, judges and juries are less willing to impose them.
(A) judges and juries are less willing to impose them
(B) imposing them becomes something judges and juries are less willing to do
(C) judges and juries become less willing about imposing them
(D) the less willing does imposing them by judge and jury become
(E) the less willing judges and juries are to impose them

2. Choose the correct answer.

An earth science class had a 50-minute laboratory period during which 5 minutes were spent in distributing and collecting material and 10 minutes were spent in discussing
the project for the day. If the remaining time was spent in work on the project, what percent of the period was devoted to work on the project?

(A) 80% (B) 75% (C) 70% (D) 60% (E) 50%

A teszt lélektelen négy óra, de itt senki nem kíváncsi a szív rejtelmeire. Az idő csak pereg, csak pereg visszafelé, átlagban 1 1/3 perc jut egy kérdésre, előidézve a valós vezetői pozícióban is meglévő határidők okozta stresszt és mérve a gyors válaszadási képességet. A folyamatábra:

Az én eredményem alátámasztotta: az elmúlt hét (szűk) esztendő matematika-mentességét nem lehet legyűrni két nap alatt, hogyan is hihettem? A nyelvtani, szövegértési kérdésekben viszont jól teljesítettem. Így lett 380 pont a nemhivatalos végeredményem, amit a vizsga után megkaptam, hiszen gép javít mindent a fogalmazáson kívül. 800 a maximum és 400 kell a Niagara Egyetemre. (Összehasonlításul,  kb. 720-760 a Harvard-, Oxord-, Columbia-, Yale-business-versenyistállóiba.) Ez lényegében azt jelenti, hogy nem ugrottam át a lécet, most jön a remény ideje, hogy ez nekik elég lesz vagy ha nem, hát megígérem, hogy az első félévben újra nekifutok.

Most tehát az egyetem térfelén pattog a GMAT-labda, vajon visszadobja, vagy elfogadja? Hamarosan kiderül.

TOEFL & GMAT - "E kettő kell nekem." Mert az amerikai egyetemnek is. Elsőként az előbbinek futottam neki, íme a tapasztalat.

A TOEFL (Test of English as a Foreign English) egyike a legelterjedtebb egynyelvű vizsgáknak, amit nemcsak oktatási intézmények, hanem külföldi munkáltatók is kérnek, egyfajta felvételiként a jelölt akítv angol tudásának lemérésére. Jelentkezés online, szótárhasználat kizárt, a tesztet ma már mindenhol ugyanolyan körülmények között (Internet-alapú teszt) végzik. Nem olcsó mulatság, különösen a mostanában magasan szárnyaló forint-dollár árfolyam mellett. És íme egy mintakérdés a Reading (szövegértés) szekcióból:

120 pontból 65 kell a Niagarára, ez nem olyan vészes. A vizsgaalkalom vicces volt a maga nemében, és eléggé vegyes társaság gyűlt össze azon a novemberi szombat délelőttön, a vagány úrifiútól, a parázós, pedáns leányon keresztül, a koreai (kínai?, japán?) fiatalemberig húzódott a skála. Kívülről nézve, - de belülről is - legmorbidabb a Speaking (beszédgyakorlat) rész: ülünk a teremben, bámuljuk a monitort, fejünkün a headset és beszélünk egy felvevőgépnek, valamilyen meghatározott témában, pl. mit tanácsolnánk barátunknak, aki éppen be van osztva az új munkahelyén, de nagyon meg akar hallgatni egy vendégelőadót? ("Miért nem kérdez meg mást, miért pont engem traktál a hülyeségeivel...?")

A szünetben beszélgettem A PEDÁNS kislánnyal, kiderült, hogy ő is amerikai egyetemre készül és már harmadszorra repetázik, mert mindig visszatapsolják. Mindenesetre, legalább csini volt...

Teszem hozzá, jelen sorok írásakor még nincs meg "műalkotásom" hivatalos eredménye.

Az úgy volt, hogy kaptam egy e-mailt, amelyben szó volt egy alapítványról (a továbbiakban CTP), amely magyar diákoknak ad amerikai ösztöndíjat, persze csak annak, aki méltónak bizonyul. A honlapon leírt felvételi szempontjaikat az amerikai elnökjelöltek még éppen hogy megütnék, de ez csak vicc volt, szerencsémre. Kevéske gondolkodás után augusztus elején el is küldtem a szokásos önéletrajz-motivációs levél csomagot és személyesen is befáradtam az irodába (ami szép és jó helyen van egyébként).

Némi kommunikációs zavar, e-mail elkeverés és utánakérdezés után október közepén már interjúztattak is. A BOARD három férfi tagjával ültem le beszélgetni. Elsősorban az elköteleződésem volt terítéken, illetve egy benyomás kialakítása. A képzés, amire jelentkeztem, MBA (Master of Business Administration) és ahogy az egyikőjük rámutatott, éppen egy jó kis pályamódosítás közepette vagyunk, ami nyilván hordoz magában némi rizikót. Bölcsész háttérrel, egy év multis "gazdasági-jellegű" munkatapasztalattal a hátam mögött szerettem volna bepótolni az üzleti tudományok hiányzó elméleti alapjait. Gondolkodás- és lépésváltás ez a javából.

Az interjúk után felpörögetek az események: október 23-án jött a telefon, hogy méltónak találtattam az alapítvány ajánlójára 2009. januárjától a Niagara University MBA-képzésére. Forradalmi emléknapot sem ünnepeltem még így, de azért kértem négy nap gondolkodási időt.

IGEN.

És innentől kezdve, az energiáimat gyűjtöm, sorban hozom a döntéseket és szervezem az életem a cél érdekében. Ez a blog is ennek rész, plusz grafomániám kielégítése, ismerősök-ismeretlenek informálása és saját magam felkészítésére. Ha leírom, jobban megmarad, megragadhatom, megízlelhetem és talán fegyelmezettebbé, figyelmesebbé is tesz. Legalábbis, korábbi hasonló próbálkozásaim ezt mutatták. Nincs más hátra, mint előre.

Kassák verse.