Emlékezetes egyetemi éveim alatt sok energiát és időt áldoztam egy közösségre. Ha valakire (jelen esetben inkább egy eszmére) odaszánjuk az időt és az energiát, magyarán áldozunk érte, az nemcsak szépen lassan megszelídül, hanem mi magunk is változunk közben. És  legjobb az egészben, hogy észre sem vesszük, csak amikor ott kell őt hagyni.

Ez a közösség a Miskolci Katolikus Egyetemi Lelkészség (MIKELL). A hét év alatt, amit intenzíven bekapcsolódva töltöttem, aktívan közreműködtem a megszületésében, növekedésében és virágzásában. Voltam titkár az irodában két évig és elbúcsúztam már tőlük kétszer, amikor néhány hónapra Törökországba, illetve Angliába mentem.

Miskolcon az egyetemi lelkészség az ország többi felsőoktatási intézményében jelenlévő hasonló szervezetéhez képest későn rajtolt, részben köszönhető ez az ex-ex-Rákosi Mátyás Nehézipari és Műszaki Egyetem és az Acélváros ateista ideológiával átitatott múltjának. Persze, földalatti mozgalmak voltak, néhány vallásos fiatal (tanár) találkozott itt-ott. A rendszerváltás után nem sokkal a Miskolcon gimnáziumot beindító jezsuiták vállalták fel az egyetemisták lelkigondozását, nekik köszönhető (név szerint, konkrétan említve azt, aki a legtöbbet tette az iroda kialakításáért és a közösségi életért: P. Hess István SJ), hogy ma szervezett formában, sőt mi több, felekezetközi térben történik a közösségtervezés. A felekezetköziség (ökumenizmus, bár az általam használt magyar szó nem fedi a valódi jelentést) leginkább egy közös irodában és néhány programban valósul meg, ezen túl a MIKELL éli saját, intezív életét.

Ami szerintem a MIKELL-t sikeressé tette, ugyanis 2-3 év alatt megtízszereződött a létszám, azok a közösségi programok és a nyitottság. A vallás, Isten, hit dolgai iránt kicsit is érdeklődő egyetemistának legnagyobb gondja az, hogy nem tud valódi barátokat találni a bulizós, időleges alkoholizmus jeleit felmutató diáktársai között. Ezért szükség van a szabadidő értelmes és minőségi eltöltését biztosító programokra, amiken lehet ismerkedni, eszmét cserélni. A kezdeti 3-4 ember, akik között én is ott voltam, képes volt bevonzani néhányat, akik aztán nem voltak restek hívni társaikat, és így tovább, és így tovább. Amennyiben a ma már kiscsoportokba és különféle állandó programok köré felépített szervezett (intézményesített) közösség képes ugyanezt megtenni és megújulni, virágzó és hosszú jövő vár a MIKELL-re. Azért fontos az új emberek bevonása, mert az egyetemista lét meglehetősen átmeneti állapot, 4-5 év alatt kikopnak az emberek vagy más formát kezd ölteni a közösség az egyre növekvő számú dolgozó jelenlétével.

Azt gondolom, társadalmi és egyházi vonatkozásban is az ilyen jellegű közösségek kialakításának van értelme, az tulajdonképpen mindegy, mi köré szerveződik.

Megszámolni sem tudnám, hány programban vettem részt résztvevőként vagy szervezőként. Mély kapcsolataim alakultak ki, amikben nagyon sokat kaptam és adtam is. Lépteimet Isten felé irányította a többiek keresése, példája.

Ahogy feljebb írtam, ez a harmadik búcsúzás, az utolsó, mert Amerika nem Törökország, nem Anglia és nem pár hónapra szól. Úgy érzem, túl közel mentem hozzájuk, néhány emberhez különösen. A "lelki" közelséghez nem jár fizikaival és a meglévő kommunikációs csatornák most túl fájdalmas üzeneteket közvetítenek, érzékenyen reagálok minden rezdülésükre. Van úgy, hogy a fájdalmat, feszültséget el kell viselni mert nem lehet vele semmit kezdeni és később kiderül, mennyit is tanultunk általa, van viszont, hogy a fájdalom sebet jelez, amivel foglalkozni kell.

Nem halálozott el a MIKELL-én kapcsolat. Csak új fázisba lépett, ehhez kell néhány petite mort, ami nemcsak azt jelenti, amit a Wikipédia ír, hanem az alvásra-álomra is használják, hiszen öntudatlanul, kiszolgáltatottan fekszünk, ahogy halálunkban fogunk. Nekem mostanában rossz álmaim vannak, nyugtalanul alszom és merek remélni némi javulást ettől a búcsúzás-aktustól. Most új lehetőségek közé kerültem, amikből, ha gyümölcsöt hoznak, a MIKELL-nek is szeretettel adok, hiszen "öregdiákként" (vagy Barátokként, ahogy a már említett István próbálja keretbe fogni az egyetemről-városról már elballagottakat) is megvannak azok a területek, ahol szépen lehet tevékenykedni.

A közösség felé érzett szerelmem és elköteleződésem jele a kék hegymászókötél a kezemen, amit sok MIKELL-tag is visel. Emlékeztet rájuk, mindaddig amíg van jelentése és amíg erőt meríthetek az általa jelképezett közösségből, élményekből, érzelmekből, emlékekből.

És most túl nehéz a kezem. Nem enged előrefelé, Miskolcon tart, már-már éget, mint Frodót az Egy Gyűrű. Holott új dolgok várnak rám, amiknek kell a hely. Empatikus természetem sokáig elidőzik egy-egy érzelmen, belemélyül egy-egy benyomásba, személybe és csak szelíd erőszakkal fejthető le tőle. "And so it goes."

Itt az új kezdet. Amerikában, Buffalóban, a CTP-s közösség tagjaként, a Niagara University egyetemistájaként. És köszönöm Neked MIKELL, soha nem fogom elfelejteni Neked, amit kaptam és amit adtam. Mert nélkülük nem lennék az, aki most vagyok, nem lennék itt, ahol vagyok. Nyáron, remélem, találkozunk, addig pedig legyetek élesztő a tésztában, lámpás a tartón, hegyre épült város. Sokasodjatok, épüljetek, adjátok oda magatokat másoknak, legyetek vidámak, szerelmesek, alapítsatok családot és éljetek aszerint, amit kaptatok Istentől.